Krisztina megölte a férjét. Mindenki sajnálatos, tragikus balesetről tudott, és Krisztina sem volt egészen bizonyos, valóban szándékos volt-e az a hirtelen kormánymozdulat ott a 125-ös úton, mellyel a Fordot nekivezette egy betonoszlopnak. Tény, hogy veszekedtek egész úton, és János kiállhatatlan volt, mint mindig. János odahaza neves újságíró volt, de itt, Amerikában sehogyan sem tudta megvetni a lábát, talán a nyelvi problémák miatt, talán a kapcsolatok szűkössége folytán. Így hát mindketten Krisztina varrótudományából éltek. A többnyire elhízott amerikai nők rajongtak Krisztináért, aki ihletett művészként tudott ügyes szabással és megfelelő színű és mintájú anyagokból olyan ruhákat alkotni, melyek elfedték, elfeledtették a fatörzsderekakat és elefántlábakat is. Gyermektelenek voltak, ez bizonyos mértékig megkönnyítette áttelepülésüket, de túlságosan egymásra is utalta őket. János egyre mogorvább, ingerlékenyebb és féltékenyebb lett, mindenért Krisztinát okolta, pedig hát elsősorban az ő kedvéért jöttek ki, hiszen János otthon azt hitte, egy-két éven belül híres, ha ugyan mindjárt nem Pullitzer-díjas újságíróvá küzdi fel magát. János halála után Krisztina csaknem minden nap elhajtott a baleset színhelye mellett, s bár távoli rokonai kedvesen hívták, költözzék hozzájuk, egyszerűen nem tudta elhagyni a tett színhelyét és a közeli kis temetőt, ahol amerikai szokás szerint egyszerű, szögletes kődarab hirdette János végső nyughelyét. Egyre gyakrabban álmodott Jánossal, aki véres, szemrehányó arccal állt, és azt suttogta vértelen, merev ajakkal: "Add vissza az életemet!" Krisztina elment a helyi könyvtárba, kikölcsönzött egy halom mágiával és varázslással, halottidézéssel foglalkozó szakkönyvet. A legtöbb homályos tanács nevetségesnek vagy haszontalannak tetszett: honnan szerezzen olyan pelenkát, melyet háromszor használtak keresztelésnél, vagy hogyan juthatna hozzá abortált állat bőréhez, medvebőr-táskához vagy döglött mérgeskígyóhoz? A veszett kutya nyáláról, a sárkány szeméről vagy a hiúz beléről nem is szólva... Így hát annál a bölcs tanácsnál maradt, melyhez kellékek nem tartoztak, egyszerűen csak azt ajánlotta, szüntelenül gondoljunk arra a személyre, akit fel akarunk idézni, imádkozzunk érte és csak az örömteli együttlét pillanataira összpontosítsunk. Ez nem esett Krisztina nehezére, és néhány napos gyakorlás után már szinte teljes egészében viszszaállt a képzeletbeli közösség Jánossal. Még bevásárlás közben is párbeszédet folytatott halott férjével, egyre jobban érezte ottlétét, növekvő jelenlétét és megbocsátó szeretetét. Az emberek Krisztina szüntelenül mozgó ajkát látva bolondnak hitték, de János megvigasztalta, s azt a rejtelmes kijelentést tette, hogy már nem kell sokáig várnia. Valóban: az összpontosítás kilencedik napjának szürke hajnalán Krisztina arra ébredt, hogy valami vagy valaki mocorog a fürdőszobában. Jeges rémület fogta el, és valami szörnyű bizonyosság. Megpróbálta azt hinni, csak álmodik, de már meg is jelent János, frissen borotvált arcán rosszalló mosollyal, mely Krisztina szokásos lustaságának szólt. - Behozzam a kávédat? Ma én is bemegyek a városba, ha ugyan beviszel egy munkanélkülit. Valaminek utána kell néznem a könyvtárban... Az asszony motyogott valamit. Később, mintegy véletlenül, megérintette János karját. Hús-vér, izmos kar volt. János kérdőn pillantott rá, Krisztina zavartan hátrált, agya lázasan járt. "Itt van, él és nem emlékszik semmire. Lehetséges ez? És a halotti bizonyítvány? Ott van a fiókban, legfelül..." - Gyere már! - harsant fel a férfi hangja ingerűlten. - Én ráérek, de te mindig elpiszmogod az időt! Krisztina öszerezzent, bűntudatosan megfordult. Délelőttönként egy varrószalonban dolgozott, János megmagyarázta, hogy ez kell a nyugdíjhoz, de az igazi keresetét a magánmegrendelőktől kapta. Krisztina némán vezetett, időnként szeme sarkából rémült pillantást vetett Jánosra, aki valódibbnak tetszett, mint valaha, és szünet nélkül ócsárolta feleségét amiatt, hogy otthagyta reggelijét, s így előbb-utóbb súlyos gyomorbántalmakkal kell majd számolnia. A 125-ös úton már helyreállították a megsérült betonoszlopot, de az asszony megismerte, melyik volt az övé. Néhány perc múlva ott volt az országúti járőr, de már nem lehetett eloltani a felrobbant kocsi tüzét. "Egy holttest, egy nő. Ugyanannál az oszlopnál, igen. Utasa nem volt." |