T. Z. harmincöt éves volt, szép, napos időben sétáltatta a kutyáját a Belvárosban, amikor észrevette, hogy kutyája árnyékot vet, ő azonban nem.
Ide-oda lépkedett, forgolódott, de sehogyan sem sikerült árnyékot vetnie. A kis epizódról feleségének sem mert említést tenni, annyira bizarr volt, de egész éjszaka ezen gondolkodott. Munkahelyén tréfásan szóba hozta a dolgot, mire egyik kollégája elfintorodott. - Ostobaság! Akinek nincs árnyéka, az nem él. Az valami szellem. Kísértet.
T. Z. egyre zaklátottabb lett, végül kénytelen volt elmenni az ideggyógyászatra. A pszichiáter figyelmesen meghallgatta, készített vele néhány tesztet. Aztán a fehér fal mellé állította T. Z.-t, és ráirányította a lámpát.
- Nézze csak! Ugye, hogy van árnyéka! Tudja mit, körülrajzolom a körvonalait. Holnap úgyis szünetel egy darabig a rendelés, festetünk. Na, lássuk csak!
A pszichiáter vastag filctollával körberajzolta T. Z. árnyékának kontúrjait. Aztán diadalmasan rámutatott a rajzolatra.
- No, látja, uram? Nincsen magának semmi baja!
T. Z. megnézte az árnyrajzot.
Valami csontvázszerű rémséget látott, körülötte leomló lepellel. Felüvöltött. Aztán a pszichiáter is észrevette, mit rajzolt. Iszonyodva hátrálni kezdett.
T. Z. és a pszichiáter ezen a napon örökre eltűnt. Csak a furcsa árnyékrajz látható továbbra is, mert a helyiség festésére mégsem maradt pénz.
A páciensek érdeklődve nézik. Van, aki tisztes távolságból, de a bátrabbak hozzámérik saját árnyékukat. Előfordul, hogy stimmel.